„HA SEGÍTEK MÁSOKON, BOLDOGABB VAGYOK”
Interjú a Kistarcsai Flór Ferenc Kórház Onkológiai Osztályának főnővérével, Kozsdáné Pekker Renáta diplomás ápolóval.
Lassan 27 éve dolgozik az Onkológián, ezen a könnyűnek nem mondható osztályon, mégis csupa kedvesség és mosoly jellemzi. Ebből arra következtetek, hogy a nehézségek ellenére is nagyon szeretheti munkáját. Jól gondolom?
– Nagyon szeretem az embereket, nagyon szeretek segíteni, az elesetteken főleg, amikor úgy jön vissza egy beteg, hogy a leletei negatívak, jól érzi magát, az melegséggel önti el a szívem. Itt az osztályon visszajáró betegeink vannak, emiatt kicsit családias a légkör, megismerjük őket, a lelkükkel is sokat kell foglalkoznunk, beszélgetünk velük. Amikor visszajön egy beteg és megölel, és azt mondja, hogy hazajöttem, az nagyon jó érzés. Persze nem jó dolog egy onkológiára jönni, de hogy nekik ez megnyugvást, jó érzést ad, az nekünk is jó. Ha segítek másokon, boldogabb vagyok, pozitívabban látom a napom is. Betegeinknek nemcsak a testi egészség, hanem a lelki is nagyon fontos, igyekszünk ebben is segíteni őket, viszont egy idő után ez nehéz teher a nővéreknek. Bár családias a hangulat a kórtermekben, mert vannak, akik éveken át járnak vissza kezelésekre, és vannak, akik közelebb engednek magukhoz, beszélnek nekünk életükről, a gondjaikról, terveikről, kilátásaikról, de ez gyakran párosul az élet elvesztésének félelmével, a kilátástalansággal. Nekünk meg kell birkózniuk ezekkel a ránk helyezett terhekkel is, ugyanakkor az átadott információkkal etikusan kell bánni.
Hogyan tudja feldolgozni egy beteg elvesztését, ha ilyen közel kerülnek egymáshoz a kezelések során?
– Talán ez a legnehezebb része a hivatásunknak. Minden betegünk a szívünkhöz nő egy kicsit. Viszonylag ritkán fordul elő az, hogy az osztályunkon veszítünk el valakit, hozzánk ritkán kerülnek végstádiumú betegek, mégis megrázó, amikor kiderül, hogy azért nem jött vissza egy beteg, mert eltávozott. Néhány szóval, felidézzük a korábbi pozitív élményeket, amit meg tudtunk velük élni, néha könnyezünk is. De ránk az élők várnak, és el kell, hogy engedjük őket mihamarabb. Családunkhoz sem vihetjük haza hivatásunkból eredő veszteségeinket. Az időnkénti közös elvonulásaink, kis csapatépítő tréningek szakpszichológusokkal segítenek nekünk a hivatásunkból eredő veszteségérzések feldolgozásában. A covid időszak is megviselt minket, hétvégén, szabad napjaikon a nővéreknek fel kellett menniük a Covid Osztályra vagy a Covid Intenzívre dolgozni. Nagyon féltünk, mert a vírus és az egész helyzet ismeretlen volt akkor és persze a saját betegeinket is féltettük, hogy nehogy átadjuk nekik a betegséget – a higiénés szabályok betartása ellenére is.
Mikor döntötte el, hogy onkológiai osztályon szeretne dolgozni és segíteni a betegeken?
– Hajdú-Bihar megyéből származom, a főiskola befejezését követően döntöttem úgy, hogy Budapest környékén szeretnék dolgozni. A Veresegyházi Misszióba jelentkeztem, de akkor még nem tudtak fogadni és mivel én azonnal dolgozni akartam, a misszió vezetője az indulásig a kistarcsai kórházat javasolta. 1998. augusztus 15-én léptem állományba és az akkori ápolási igazgatónő, Vértes Tamásné Marika javasolta, hogy az újonnan nyíló Onkológia Osztályon nézzek körbe, és ha tetszik, oda irányít. Annyira szimpatikus volt mindenki, barátságosan fogadtak, hogy azonnal mellettük döntöttem. Azóta is itt dolgozom, jól érzem magam. Még az első időkben volt egy két hónapos átirányításom a sebészetre, mert kevés volt az ápoló, de utána visszajöttem az onkológiai osztályra. Először 12 órában dolgoztam, aztán férjhez mentem, született egy lányom, így már csak 8 órába mentem vissza, aztán született még egy lányom, majd 2016-ban lettem főnővér. Ebben az évben lesz 27 éve, hogy állományba vettek.
Ennyi év alatt szinte második családja lettek a kollégák…
– A munkatársak között erős a bajtársi-baráti kapcsolat, életem fontos eseményeinél is jelen voltak, és ezeket a szép emlékeket bármikor jó érzés felidézni. Hálás vagyok Dr. Kammerer Kinga főorvosnőnek, mert mindenben támogat és hálás vagyok elődömnek, és mentoromnak a korábbi főnővérnek, Székely Juditnak is, aki akkor is segített és támogatott, amikor kisgyermekeim mellett kellett ellátnom a munkámat, és felkészített a kihívásokkal teli főnővéri hivatásra is. A főnővéri feladat egy nagyon nehéz feladat, olyan szempontból hálátlan is, hogy nem tudok mindenkinek jót tenni. Ez lelkileg meg tud viselni. Én azt szeretem, ha másoknak jó, ha mások jól érzik magukat, akkor én is, de nem tudom kivitelezni ezt pl. egy beosztás elkészítésénél. Nem tudok egyszerre elengedni mindenkit szabadságra, és nehéz, hogy nem tudok száz százalékban megfelelni minden elvárásnak. Persze nem veszik a kollégák bántásképpen, igyekszik mindenki a legtöbbet nyújtani a csapatért. Büszke vagyok a kollégákra, az ápolókra, az adminisztrátorokra egyaránt, mert mindenki segítőkész, mindenkire számíthatok, s ezért végtelenül hálás vagyok.
Mi a feladata főnővérként?
– A főnővér, – mint minden osztályon – menedzseli az osztály működését, a tárgyi és személyi feltételek biztosítását. Elkészítem a nővérek beosztását, én képviselem a nővéreket az orvosok előtt, az ápolási igazgatóságon. Ellenőrzöm a munkájukat, hogy minőségi ápolást végeznek-e, hogy a betegek megkapjanak mindent, amire az ápolás során szükségük van, és részt veszek időnként az adminisztrációban is. Az igazán nagy kihívást a folyamatos rendelkezésre állás, a munkatársi létszám biztosítása jelenti. Ez nem pusztán szám szerint jelenti a munkatársak meglétét. Folyamatosan biztosítani a szakszerű ápolás és a kemoterápiás kezelések lebonyolításához szükséges képzettség és jártasság fenntartását, a műszakok stabil biztosítását, a lehetséges utánpótlás toborzását. Sokat kell foglalkoznunk az elfáradás, kiégés tüneteivel, megelőzésével. Napi kapcsolatban állok az ápolási terület igazgatójával, híd szerepet betöltve. Egyaránt képviselem a kórház érdekeit osztályunk felé, és viszont. Beosztásomnál fogva a különböző kórházi bizottságoknak is tagja vagyok, ami rendszeres kapcsolattartást és együttműködést igényel részemről a társosztályok munkatársaival is, így részt veszek a takarítás ellenőrző bizottság munkájában, az intézmény kutatás etikai bizottság munkájában, a minőségirányítás belső felülvizsgálatain. Sok a feladatom, de hálás vagyok, hogy mindig kapok segítő kezet.
Feltételezem, hogy a mindennapi életben is ilyen gondoskodó, másokra figyelő. Mennyi ideje jut saját magára?
– Nagyon kevés idő jut magamra. A munkaidőmön kívül a családommal szeretek lenni, jól érzem magam otthon. Összetartó család vagyunk, szeretjük egymást. Büszke vagyok a két szép és okos nagylányomra. Nagyon szeretem a virágokat, az is feltölt, ha a virágaimmal foglalatoskodom. A kisebbik lányom mondta még piciként, hogy „Anya, te, ha egy icipici lyukat találsz a házban, akkor oda biztosan virágot raksz!” – és ez tényleg így is van.
/Szilágyi Szilvia/
