„AZT A TUDÁST, AMI AZ EMBERBEN VAN, MINDIG ÁT KELL ADNI” – Interjú Ruttkay Bánk főápolóval
Ruttkay Bánk 11 éve dolgozik a Kistarcsai Flór Ferenc Kórházban. Ha lehet azt mondani, végigjárta a ranglétrát. Beosztott ápolóként kezdte, a III. Belgyógyászat Kardiológia Őrzőjében, mint diplomás ápoló, majd gazdasági nővér – főnővér helyettes lett, jelenleg pedig főnővér, pontosabban főápoló.
Meg kell kérdezzem, hogy főápoló vagy főnővér a helyes megszólítás?
– Hivatalosan főnővér munkakörben vagyok, de férfiként a főápoló helyesebb szóhasználat.
Miért választotta éppen az ápolói hivatást és milyen út vezetett a főápolói munkakörig?
– Az alap végzettségem általános asszisztens és ápoló, 1982. szeptember elsején kezdtem a szakmában, akkor három évet dolgoztam az Uzsoki Kórház Belgyógyászati Osztályán. 1985-től folyamatosan csak Intenzív Osztályon vagy Őrzőben dolgoztam. Nagyon hosszú ideig a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem, Kardiológiai Intenzívén dolgoztam, mint beosztott ápoló, ott szerettem meg a kardiológiát. A kórház előző főnővérével korábban együtt dolgoztam az egyetemen, és ő hívott át Kistarcsára. Amikor elment nyugdíjba, kvázi megörököltem az állását.
Milyen feladatokat lát el munkája során?
– Feladatom a személyzet munkarendjének elkészítése, a fogyóeszköz, fogyóanyag, a gyógyszerek pótlása, rendelése. Azt mondanám, hogy legfőképpen adminisztratív jellegű a munkaköröm, ami mellett kapcsolatot tartok a különböző osztályokkal, illetve azoknak a vezetőjével, a főnővérekkel, a kiszolgáló egységekkel, úgy mint gyógyszertár, munkaügy, műszaki – és anyaggazdálkodási osztály.
Főápolóként akkor betegekkel nem is foglalkozik?
– Nagyon ritkán, ha a személyzet elakad és segítségre szorul, akkor természetesen megyek és segítek nekik. Lassan 43 éve dolgozom az egészségügyben, abból csak az utolsó pár évet töltöttem úgymond adminisztratív jellegű munkával, mert a főnővér helyettes – gazdasági nővér munkakör is ilyen volt, de akkor könnyebben kiszabadultam a főnővéri szobából, hogy a betegek közelében legyek. Most azért ez kicsit nehezebb, és nagyon is hiányzik.
Minden napja ugyanúgy épül fel?
– Minden nap egyforma. Reggel 6-ra jövünk, ugye hivatalosan 7-től van a munkarendünk, de 6-kor bejön az ember, mert akkor megiszik még egy kávét, beszélget az éjszakásokkal, ami fontos, hogy találkozzon az éjszakás műszakkal. Fél 7-7-ig van az úgynevezett ágytól-ágyig átadás időszaka, tehát amikor minden egyes beteget végignézünk, végigbeszélünk, történt-e vele valami, kell-e vele valamit csinálni vagy nem, ezután reggel 8-ig kiadja az ember a gyógyszereket, felírjuk egy füzetbe, ami hiányzik. Gyógyszerigény általában azért mindennapra jut, mert nem tudunk annyira előre gondolkodni, hogy miből mennyi kell, ez ugye teljesen változó. Felírjuk a fogyóeszközöket is, amik elhasználtak, vagy szükségesek. Aztán 9 órától megbeszélés van kb. 10 óráig, amit a határidős munkák elvégzése követ. Pl. különböző jelentések megírása, új dolgozók munkaköri leírásának elkészítése, stb. ezekkel általában fél 13-ig végzek, utána megebédelünk, 13 órakor felhozom a gyógyszereket, átbeszéljük ismét a teendőket és gyakorlatilag ezzel le is telt a munkaidő, mert fél 15-15-ig vagyunk. Tehát ez egy kicsit monoton.
Van még férfi főápoló a kórházban Önön kívül?
– Főápoló csak én vagyok, de férfi ápolók vannak. Ez annak idején a 80-as években úgy kezdődött, hogy az intenzív osztályokra előszeretettel vettek fel férfiakat, mert nekik könnyebb a betegeket emelgetni. Amikor én érettségiztem, a mi osztályunk volt az első fiú osztály, 12 fővel.
Amikor jelentkezett az egészségügyi vonalra, akkor mi volt az indítatás? A családban felmenők között volt egészségügyben dolgozó?
– Nekem az Édesanyám az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetben dolgozott. Dr. Hutás Imre főorvosnak – későbbi egészségügyi államtitkárnak – volt ott a B épületben, az első emeleten egy nagyosztálya, aztán mikor már államtitkár lett, egy kisosztálya. Ezen osztályoknak volt az én Édesanyám az osztályvezető főnővére. Tehát ilyen formán rá lehet fogni, hogy öröklődött az egészségügy szeretete. Annyi különbség volt kettők között, hogy Édesanyám 18 évesen a Korányiban kezdett el dolgozni főnővérként és 60 évesen onnan is ment el nyugdíjba főnővérként, tehát ő csak egy helyen dolgozott egész életében, ugyanabban a munkakörben, én többfele megfordultam. Gyakorlatilag már a bölcsődei, majd az óvodai éveim nagy részét a Korányiban töltöttem, mármint oda jártam a dolgozók gyermekeinek fenntartott bölcsibe és óvodába, onnan szöktem fel időnként Édesanyámhoz az osztályra. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, akkor én nem nővér akartam lenni, hanem az Országos Mentőszolgálathoz szerettem volna menni mentőápolónak, illetve később mentőtisztnek, de mivel nem voltam még katona, ezért a mentőszolgálat akkor nem vett fel. Így kerültem az Uzsokiba, az érettségi után pár hónappal. Az I. Belgyógyászatra vettek fel, mint nővért és onnantól kezdve gyakorlatilag ezen a pályán maradtam, lemondva a mentőzésről. Így kerültem én az egészségügy vonalára, és valószínű, hogy az utolsó három évemet is, ami a nyugdíjig hátra van még, az egészségügyben töltöm le.
És milyen az élete a kórház falain kívül? Mivel tölti szívesen az idejét?
– Nevetni fog, mert munka után elmegyek egészségügyi vonalon tanítani. Én nagyon szeretek tanítani. Arra neveltek az egykori mentoraim, hogy azt a tudást, ami az emberben benne van, azt mindig át kell adni. Nem attól leszek nagy, hogy egyedül én tudok egy osztályon bármit is megcsinálni, hanem attól leszek valaki, – ahogy ők mondták – hogy én ezt a tudást megfelelő szinten át tudom adni. 6 éve oktatok a kórházi állásom mellett a Ceglédi Szakképzési Centrum gyömrői iskolájában, és időnként Kistarcsán is, attól függően, milyen évfolyamot kap az ember. Szoktam gyógymasszőröket oktatni, kisgyermek gondozókat anatómiára, a szakképzésben a nővéreket, ápolónőket. Ugye van teljes félév, meg kereszt félév, ezért elég jól be vagyok táblázva. Ha jobb napjaim vannak, akkor egy héten mondjuk, szerda, csütörtök, péntek, szombat oktatok, akkor hétfőn és kedden hazamegyek három órakor. Egész jól oktatok, mert szeretnek a tanulók, amiből az következik, hogy jól át tudom adni a tudást. A főápolói munkával és a tanítással egésszé vált az életem, kiteljesedett. Nagyon ritkán vagyok otthon, ami lehet jó vagy lehet rossz, de a párom elfogadta, támogatja, hogy oktassak, ráadásul idősebb korban a demencia ellen is kifejezetten jó, ha az ember agytornát végez. A párom is sokat dolgozik, de hétvégén azért szinte mindig tudunk pihenni.
Nincs sok szabadideje és mondhatjuk, hogy a munkája egyben a hobbija is, mégis mi az, ami hétvégén kikapcsolja?
– Kertészkedés és olvasás. Budafokon élek a feleségemmel egy kertesházban, ahol mindig van valami teendő, elfoglalom magam a kertben.
Több, mint 40 éve dolgozik az egészségügyben. Elgondolkodott már azon, mi az, ami a pályán tartotta ennyi ideig úgy, hogy még mindig örömét is leli benne?
– Hát nem is tudom, ez nehéz kérdés, még sosem gondolkodtam ezen. Mert most mondhatnám, hogy megmentem a beteget, de nem. Talán az, – és ezt is szoktam tanítani – hogy az emberi szervezet egy nagyon logikusan felépített valami, ami ha valahol megborul, azt azért ki lehet barkóbázni. Talán ez az agyjáték, hogy hogy tudom összerakni azt az állapotot, amiben én látom azt a valakit, ez esetben a beteget. Tegyük hozzá, hogy én mindig intenzív körülmények között láttam betegeket, ami azért egy kicsit más világ, mint egy belgyógyászat. Ott talán sokkal jobban ki van szolgáltatva a beteg, mint egy belgyógyászati osztályon. Tehát ez egy folyamatos agymunka, és ha jól döntök, akkor oda fogok jutni, hogy jó időben szólok az orvosnak, nem futkároztatom az orvosokat fölöslegesen és a beteg mégiscsak meggyógyul, vagy legalábbis elindul a gyógyulás útján, ha nyilván ő is úgy akarja. Amikor kineveztek főnővérnek, akkor viccesen azt mondtam, hogy nincs még egy ember, aki önként hajtja fejét a guillotine alá, mert ez a terület sokszor nagyon nehézkes és adminisztratív, előfordul, hogy nincs lehetőség valamit megoldani.
Említette, hogy 3 év múlva eléri a nyugdíjkorhatárt. Mi lesz a nyugdíjas évek alatt, tanít, tovább?
– Cegléden már jelezték, hogy ők igényt tartanak akár a teljes állású oktatásomra is, de lehet itt a kórházban is lesz lehetőség, ez még a jövő zenéje. Szeretek ezen az osztályon dolgozni, olyan, mint egy nagy család, pontosabban azon belül egy kisebb család, mert ugye a nagy család az maga az egész kórház, ahol gyakorlatilag amiatt, hogy megyei kórház, mindenki mindenkit ismer. Így ezt a kis családot kellene egyben tartani, ami rajtunk kívülálló okok miatt egyre nehezebb, de ez a cél.
/Szilágyi Szilvia/
